A stressz és én

Interjú Tari Annamáriával

A stressz bármelyikünk életében megjelenhet. Ezért fontos, hogy felismerjük, és megtanuljuk helyesen kezelni. Tari Annamária pszichológust kérdeztük, hogy ő szakemberként milyen stratégiát alkalmaz a saját életében.

Sokunkban felmerül a kérdés, vajon egy pszichológus életében milyen szerepet játszik a stressz. Mit gondol, mennyire jellemző a stressz erre a hivatásra?

Az én szakmámban is igen gyakori a stressz. Ez különösen igaz a klinikai területen dolgozó pszichológusokra, akik a saját személyiségükkel dolgoznak. Tekintet nélkül arra, hogy valaki egyéni terápiákat végez, vagy csoporttal foglalkozik, nagyon súlyos esetekkel találkozik, vagy úgynevezett egészséges pácienseket kezel. A munka során a másik ember meghallgatása, a tünetek kezelése, annak az átgondolása, egy nagyon komoly, saját érzelmi és pszichés kapacitást igénylő folyamat. Az ember idővel túlterhelődik, elfárad, és a kiégés, kifáradás jeleit tapasztalja magán– ezt exhaustio-nak hívjuk. Én úgy gondolom, hogy lélektanilag fokozottan ilyen minden olyan foglalkozás, hivatás, ahol az illető emberekkel foglalkozik, és közvetlen hatással van az életükre. Mondhatjuk azt, hogy a klinikai pszichológia nem idegsebészet, egyikőnk kezében sincs szike, de ettől még lehet hibákat véteni, rossz helyzetet előállítani vagy félrekezelni egy beteget. Nagyon nagy a felelősség.

Hogyan tudja mégis kezelni ezt a megterhelő helyzetet? Minek köszönheti, hogy az a bizonyos lelki konténer nem telik meg?

Egyrészt a munkát bizonyos időközönként meg kell beszélni valakivel, lehetőleg tapasztalt kollégával, ezt hívjuk úgy, hogy szupervízió. Az olyan eseteket, amelyek nagyon megterhelőek, súlyosak a beteg tünetei, nehezen múló a betegsége, több indulatot, érzelmet megmozgató tünettana van, esetmegbeszélő csoportban vitatjuk meg. A páciens terápiája mellett, vele szimultán, az őt kezelő orvosnak és pszichológusnak is fel kell dolgoznia lelkileg az esetet. Másrészt fontos az, hogy a terapeuta a feszültség oldásával, a saját mentálhigiénés állapotával és testi erőnlétével is folyamatosan törődjön. Minden munkaterületre igaz – legyen szó könyvelőről, újságíróról, orvosról, vagy pszichológusról – hogy ha valaki elhanyagolja a testi erőnlétét, akkor nagyon hamar a készletei végéhez ér: úgy akar meríteni a már nem létező konténeréből, hogy abban már nincs energiaforrás, kimerültek a kapacitások. Valamiféle megelőzés tehát mindig szükséges, és ez rám nézve is igaz.

Milyen jelek utalnak arra, hogy kimerült, és ilyenkor milyen ellenlépéseket tesz?

Tipikusan a kifáradás jelei mutatkoznak, ha az ember úgy érzi, „nem megy már úgy”. Fáradtabban ébred, hamarabb ingerült lesz, indulatokat érez, szorongásokat élhet át, jóval stresszesebben reagál le egy helyzetet, mint pihent állapotában. Már nincs olyan nagy kedve megtenni azokat a dolgokat, amiket egyébként nagyon szeret. Nem akar a barátaival találkozni, mert úgy érzi, hogy ők is megterhelőek, fáradtnak érzi magát egy baráti beszélgetéshez is. Ha ezt a tünetcsoportot valaki érzékeli magán, lelkileg és testileg is elfáradt, akkor stressztűrő képessége és stresszfeldolgozó kapacitása már nem működik olyan jól. Ez az a pont, amikor mindenképpen tenni kell valamit, vagyis ezt a jelzést komolyan kell venni.A pszichológusok közül nagyon sokan sportolunk: a kollégák squasholnak, én általában a step aerobicot és a kondicionáló tornát részesítem előnyben, de korábban évekig kajakoztam és röplabdáztam. Azok közé az emberek közé tartozom, akik egész életükben sportoltak, és nem okoz különösebb megterhelést, hogy az edzéseket beiktassam a mindennapjaimba. Inkább az lenne furcsa, ha nem tenném. A mi munkánkban az jár jobban, aki sportol, illetve odafigyel az egészsége megőrzésére, a lelki egyensúlyára. Tudjuk, hogy sok más módot lehet választani a stressz oldására: az ember rászokhat mindenféle dologra, például a francia krémesre, az esti vacsorákra. Ezek először csak néhány plusz kilót jelentenek, de később más, nehezebb helyzetet is előállíthatnak, hiszen valójában csak ideiglenes megoldást nyújtanak. Ha az ember befal két francia krémest, az abban a pillanatban lehet, hogy nagyon jólesik! Ezt hívjuk egyébként orális szükséglet kielégítésnek. A szánkba tömni valamit, mint kisbaba korunkban, tényleg ad egyfajta megnyugvást, de a felnőtt stresszhelyzetet nem fogja megoldani. Mondhatnánk azt is, hogy két óra edzőterem se oldja meg a dolgot, de a sportolásban van egy fantasztikus lehetőség, ez pedig a saját endorfinok felszabadítása. Ha az ember eljut a mozgásban és energia felszabadításában addig a pontig, amíg a saját endorfinjai elkezdenek működni, akkor egy szabályos eufóriát, vagy katarzist élhet át. Az edzés végeztével úgy érzi magát, mintha kicserélték volna, a feszültségek nagy része távozik.

Lehet túlzásba vinni az egészséges életmódot?

Minden szenvedélybetegség úgy kezdődik, hogy kialakul egy szokás. A szenvedélyek nagy része olyan, ami kis mértékben jó hatású, csak a túlzott mérték lesz már káros. Példaként gondoljunk az étkezések utáni pohár borra, amivel nincs probléma, de, ami adott esetben lehet káros is, ha rendszeressé válik és már nem egy pohárról, hanem egy üveg borról beszélünk. Az egészséges életmód hasonlóan képes arra, hogy kiváltsa ezt a jelenséget, egy arra fogékony személyiség esetében. Az eredeti szenvedély átalakul, és már nem a normális szinten, kontrollált módon működik, hanem betegséggé változik. Megjelentek azok a típusú betegségek, amelyeknél az a különleges helyzet alakul ki, hogy a beteg, szokásait az egészséges szervezet fenntartása érdekében alakítja ki, de egy bizonyos határon túl ezek már a betegség tüneteként bukkannak fel. Megjelent az exorexia, azaz a túlzott edzésmánia és az ortorexia, ami az az egészséges étkezésre és életmódra való törekvés beteges kényszerét jelenti. Mindkettő jellemzően olyan emberek esetében fordul elő, akiknél a kiindulópont egy, a betegségektől vagy haláltól való félelem volt, és ezért nagyon jól, egészségesen szeretnének élni, nagyon szépek szeretnének lenni. Éppen olyan a függőség, mint az alkoholbetegeknél, vagy drogfüggőnél: a napi másfél óra edzés egy idő után, már nem elég, a napi edzések időtartama kitolódik 3, 6, vagy akár 8 órásra is. Ehhez társíthatók olyan hollywoodi sztárpletykák, miszerint például Madonna, rendszeresen napi 8-9 órát edz. Megjelentek tehát olyan ikonok, modellek, akiket az átlagember elkezd követni, és egyszer csak előáll egy pszichiátriai betegségként leírható életforma, amikor már az egész életet kitölti az edzésről vagy az egészséges életről szóló fantázia. Összességében elmondható, hogy az egészségest a kórostól vagy a károstól elválasztó határ tehát nagyon keskeny, oda kell figyelni. Azonban, ha valaki egy jól integrált, helyes önértékeléssel bíró, kellő önbizalommal jellemezhető személyiséggel rendelkezik, érezni fogja, miből mi az, ami kell, és mennyi az, ami elég.